A Kék Angyal
Ha én mentem volna el, s te élnél,
fölcserélődne időtlen magányod,
veled történne, ami velem történt,
s képzelődnél egy nagy találkozásról,
tomboló nyárban készülnél, a nedves
kendőt kebled és blúzod közé rejtve,
de mintha szégyenkező tekintettel
ébresztenéd már ellobbant figyelmem,
a Nagycsarnok erős vonzása hat rád,
naponta jársz ott, s mindig visszaadja
a konyhakerti kaporszagú zsongást,
és ihletet ébreszt a feladatra,
hogy a flórát átmentsd a tavaszból
az elmúlás, a hervadás határán,
szereted a kelmét hasító ollót,
s az elszabadult pihék havazását,
hosszan babrál a kezed az anyaggal,
és beilleszted húzva, távolítva,
míg helyet nem találsz a kis darabnak,
mely nem nagyobb, mint a cseresznye szirma,
párosodó gerlét látsz az akácon,
elfordulsz, mégis újra odanézel,
úgy maradsz a halálon túli párom,
hogy a sajátom lettél már egészen,
mindenképp ott kószálok körülötted,
nekem ütközöl, akármerre mozdulsz,
ha magadba beszélsz is, égi füllel
hallom elárvult, vigasztalan hangod,
akit a munka mégis megvigasztal,
amíg alkotsz, addig vagy halhatatlan,
az elveszített édent kapod vissza
a teremtés utáni pillanatban,
meg kell élni előbb, hogy sikerüljön,
kis nyugdíjadhoz drága a lakásod,
öregségem szervezetedbe épült,
a nyár leforráz, a tél késsel támad,
legtöbbször a dolgod közben talállak,
úgy látszik, maradt még valami hátra,
míg elvarrod a legutolsó szálat,
lassan közeledsz műveddel utánam,
a Kék Angyalt kell pótolni először,
mert elveszett a viszály csatornáin,
mint ami volt, de kivált az időből,
akár a felhő, ahogy éggé válik.
Míg távolodsz a fogható világtól,
sugárból varrod maradandó képed,
a sötétben is világít magától,
s nem alszik ki a pislákoló fénnyel.
Más alakban
Mit hoz a cseresznyevirágzás,
lenti fagyot, vagy fönti áldást?
és én a nyarat mire végzem,
ha a szüretet rég túléltem?
többet vagyok a régiekkel,
akikkel egy korban születtem,
s már nincsenek, csak bennem élnek,
és kint a világmindenségben,
de nem mint ijesztő kísértet,
éjfelek temetői réme,
ki válaszol a médiumnak,
s asztaltáncoltatásba koppant,
beleköltöztek az anyagba,
mint szellőbe a virágillat,
sziromzáporban a tapintás,
ringatás a Balaton síkján,
a besütő nap meleg sávja
lefekteti őket az ágyra,
ők ölelnek a déli szélben
akkor is, ha télen emlékszem,
ha véletlen nyílik az ajtó,
ő érkezik meg a piacról,
főz a konyhán, leválthatatlan
szakácsnő és egyetlen asszony,
mert nemlétezni lehetetlen
annak, aki tovább él bennem,
hiszen már ő él énhelyettem,
mikor én élek őhelyette.
Virágkor
Most a legszebb a tavaszi virágzás,
nyílik az áprilisi sátortábor,
zöld ejtőernyők terülnek a fákra,
rengeteg fehérburás pici lámpás
fordul az ég felé egyenesedve,
már úgy tűnik, a gesztenyés világít,
szellő nélkül, ágak rugóin játszik,
nem kell hozzá nap, se szél, se ember,
de ha nem volnánk, mi indítaná,
amitől olyan gyönyörű a világ,
ki mondaná hihetetlen csodáit,
az égnek és a szembenálló kertnek
óramű pontos összhatása ejt meg,
hol a legkisebb is monumentális.
Mikor vagyok itt? Most vagy hetven éve,
a gesztenyés fölött, már nem a lombban,
azt nézem, mibe akkor belebújtam,
úgy akartam, hogy ne vegyenek észre,
csak a madarak féltek, s elkerültek,
ahogy a varjak hódítása óta
nem hallom a kert felől a rigókat,
sem itt, sem ott, ahol magamban ültem,
szemükben, mint egy nagy macska, lapultam,
ravatalon, bár még eleven voltam,
koszorúzva virágok hegycsúcsával,
fönt üdültem a levelekkel őszig,
ma is a három emelet magasban,
amíg a fejsze belém nem csapódik.
Fára mászós korszakomból kinőttem,
közben kivágták alólam a fákat,
villanyszerelők jöttek, és az ágat
lenyesték, mert a vezetékre nőttek,
a lomboknak a félfele hiányzott,
mintha a vihar kiharapta volna,
bár vetekedtek a templomtoronnyal
a telek szélén a zöld óriások,
míg arra értem haza egyik nyáron,
az addig elfedett tetőre látok,
és még az országút is szélesebb lett,
a fák helyén, mint gyászszalag húzódott,
látogatóba jönnek az utódok,
űrt találnak, ha árnyékot keresnek.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások